bazska.hu Just an average guy with exceptional hair…

Chris Fehn (Slipknot)

A 2009-es Nova Rock legkellemesebb meglepetése - a szakadó esőben is eszméletlen koncertet adó Metallica mellett - egyértelműen a Slipknot fellépése volt a számomra. A kilenc iowai fazonból áradó energiával, dühvel és brutalitással az autóban vagy az utcákat róva sokszor nem lehet mit kezdeni, de elég egy percig nézni őket a színpadon, hogy ráébredj: ha van csapat, amelyre illik a koncertzenekar elnevezés, akkor az a Slipknot.

A számozott overallokban és maszkokban fellépő csapat feltúrja a színpadot, egy pillanatra nincs megállás, az ember csak kapkodja a fejét. A dobok mögött a szakma egyik legnagyobbja, Joey Jordison diktálja a tempót, a mikrofont pedig az egyik legkarizmatikusabb hangú rockénekes, Corey Taylor markolja. De a show semmit sem érne a két örökmozgó perkás (ütőhangszeres), Shawn Crahan, a bohóc, illetve Chris Fehn nélkül, aki néhány percre a rendelkezésünkre állt.

Az interjú előtt egy-két órával már tudtuk, hogy Chris maszk nélkül lesz, így nem fotózhatunk, noha mára már az összes tagról elérhetők olyan felvételek, ahol látható az arcuk.

Amikor belépünk a pavilonban kialakított szobába, egy tökéletesen átlagos, szakállas arc mosolyog vissza ránk és a közösen eltöltött néhány perc alatt kiderül, hogy Chris egy kifejezetten jó humorú srác (37 éves), aki ráadásul imádja és teljes erőbedobással végzi a munkáját.

A kézfogástól azonban elzárkózik és csak összeérintjük az öklünket, mint a telepi vagányok.

slipknot

Hát a kezeddel meg mi történt?

Chris: Nem fogod elhinni, de alig tudok vele szorítani, annyira bevágtam valamibe dobolás közben. Azt hiszem, magával ragadott kicsit a hév.

Igen, erről talán olvastam is valahol... Azt nyilatkoztad, hogy magadat tartod a zenekar egyik legnagyobb rajongójának és még akkor is magával ragad a zene, ha nem akarod.

C.F.: Ez tényleg így van. Nézd, a nap végén valahol a Slipknot is olyan, mint egy munkahely. Gondolom, néha neked sincs kedved bemenni dolgozni. Valóban előfordul, hogy csak felvonszolom magam a színpadra. De aztán meghallom a zenét és meglátom a srácok arcát a színpad előtt, és a kettő együtt olyan adrenalinlöketet ad, hogy azt mondod: "Le van szarva, ma is odateszem magam!"

Szakmázzunk egy kicsit! Mielőtt bekerültél a Slipknotba, doboltál "rendes" felszerelésen?

C.F.: Persze, doboltam egy zenekarban, amit még a haverokkal alapítottunk. De nem kaptam klasszikus képzést, magamtól jöttem rá a dolgok nyitjára. Most is van otthon egy dobom, és ha épp nem turnézunk, néha beülök mögé és eljátszom a kedvenceimtől, az Exodustól, a Venomtól vagy a Slayertől egy-két számot.

De amikor az ember a világ legjobbja (Chris Joey Jordisonra gondol) mellett játszik, akkor villámgyorsan hamar megtalálja a helyét a számegyenesen a söröshordók mögött.

A Slipknot zenéjét lehetetlen különválasztani a csapatot körülvevő mítosztól. Hogyan alakul a történet manapság? Vannak már kommunikációs tanácsadóitok, vagy még mindig ti találjátok ki, hogy merre tovább?

C.F.: Továbbra is mi találunk ki és mi felügyelünk mindent. Vannak persze partnereink, akik segítenek az ötleteink megvalósításában, de ettől még árgus szemekkel figyeljük, hogy minden hozzánk kapcsolható eszköz a maszkoktól kezdve a honlapig, olyan legyen, amilyennek elképzeltük.

Ha már a maszkoknál tartunk, régen sokat lehetett arról olvasni, mennyire kényelmetlenek. Sikerült már ezt a problémát megoldani?

C.F.: Nehogy azt hidd. Az enyém még mindig ugyanolyan könnyen bebüdösödik, mint régen. De nem bánom, mert nagyjából a harmadik szám végére már annyira idegesít, hogy még nagyobb intenzitással ütöm, ami a kezem ügyébe kerül.

Az "All Hope Is Gone" az eladási listák élén nyitott. Hol álltok most és merre tovább?

C.F.: Szerintem kifejezetten jó helyzetben van a zenekar. Amellett, hogy a lemez jól fogy és megint kaptunk egy Grammy-jelölést, talán jobban kijövünk egymással, mint korábban bármikor, és a menedzsmentünk sem volt még ennyire erős és hatékony.

Látok arra esélyt, hogy már jövőre kijöjjön az új lemez és ha tényleg így lesz, ki tudja, hol a történet vége.

Egyfelől természetesen nehéz kilenc ember egóját egy irányba terelni, pláne úgy ,hogy közben üzleti kapcsolatban is állunk egymással, másfelől viszont mára eljutottunk oda, hogy oda tudunk állni a másik elé és a szemébe mondani, ha valami nem stimmel.

És ha vannak is gondok, amint turnéra indulunk, mintha elfújták volna őket. A Slipknot mindig is turnézenekar volt, ráadásul úgy fest, hogy lassan benő a fejünk lágya, mert egyre ritkábban ütjük ki magunkat a fellépések előtt, illetve után.

A mai napig Iowában élsz és a maszkod miatt elvileg a mai napig úgy sétálhatsz az utcákon, hogy a kutya sem ismer fel...

C.F.: Ez pontosan így van, és a világ minden kincséért sem cserélném el. Így lehetőségem van úgy élni a hétköznapokat, mint egy átlagos iowai sutyerák. Horgászom, vadászom és... na jó, néha golfozom is.

Egy ilyen sikeres zenekarban többek között azért is érdemes játszani, mert a népszerűség lényegesen lerövidíti az ágyhoz vezető utat a frissen megismert hölggyel. Téged azonban gyakorlatilag senki sem ismer fel...

C.F.: Ez sajnos tényleg így van. Viszont a zenekart övező mítosz miatt érthető okokból nem is azzal szoktam nyitni, hogy "én vagyok a hosszúorrú csávó a Slipknotból". A mostani barátnőm is csak nagyjából két hét után jött rá az igazságra. A gond csak az, hogy nem tőlem. Remegő hanggal hívott, ami gyorsan átváltott üvöltésbe, hogy mindent megtudott és ha a szeme elé kerülök, meg fog ölni. De még együtt vagyunk...

Itt elbúcsúzunk, az öklök ismét összeütődnek, aztán néhány óra múlva látom, ahogy Chris a sérülésére fittyet hányva úgy üti a söröshordókból összetákolt felszerelését, mintha az élete függene tőle.

És valahol ez talán így is van. Ezt a műsort fél seggel nem lehet csinálni.

Megjelent a playboy.hu oldalán

Comments (0) Trackbacks (0)

No comments yet.


Leave a comment

No trackbacks yet.